Énekkar?!

A következő utunk múlt héten vasárnap Tokióba vezetett. Az egész úgy indult, hogy az egyetem magyartanára megkért minket, hogy írjuk fel, mihez értünk. Én persze fél percig meredten néztem a papírt, mert nem tudok semmit felmutatni (úgyhogy jobb híján beírtam a sakkozást, ennek meg az lett az eredménye, hogy Zsófival kartonpapírból vagdostunk ki egy készletet este 11 és hajnal 1 között, jupijé), de a lányok beírták, hogy énekeltek énekkarban. Nos hát, ezen felbuzdulva, az egyetem kórusának a szervezője, Tógoku szenszei meghívott minket egy fellépésükre, és az azt követő vacsorára. Persze nyilvánvaló volt számunkra, hogy az ingyen kajáért nyújtanunk is kell valamit :D szóval énekeltünk-ismét.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, a japánoknak van valami nagyon furcsa elképzelésük arról, hogyan zajlanak a dolgok nálunk. Ha valaki magyar, az egyenlő azzal, hogy népdalokat énekel, néptáncol, kisujjból kiráz egy háromfogásos magyar vacsit, és bármikor képes bemutatni a magyar népművészetet. Népviselete is van, amit az egyetemi eseményeken készséggel visel. Namármost, ezzel nem is lenne semmi baj, ha hajlandóak lennének megérteni, hogy ez nyilvánvalóan nem így van. Pedig ez kb ugyanaz, mintha azt mondanám egy random japánnak, hogy légy oly kedves, kapd elő a kotódat, és szólj két barátnődnek, akik gyorsan hozzák az ünnepi kimonóikat, és nyomjanak le nekem egy táncot legyezővel, majd tartsanak karate/kendó/iaido-bemutatót...

Visszatérve, Tokióban Tógoku szenszei körbevezetett minket a Császári Palota kertjében, és ez így sokkal-sokkal érdekesebb volt, mintha egyedül bóklásztunk volna :) Bár, egy ponton azért Zsófival majdnem agyérgörcsöt kaptunk (a japán szakos vér!) A tanár úr arról beszélt, hogy szegény, szegyény Tokugava Iejaszu ott volt egyedül a hatalmas palotájában, és nagyon magányos volt. Ezért, hogy ne búslakodjon egyes-egyedül, odaköltöztette Edóba a földesurak feleségeit és gyerekeit, és így a város megtelt élettel! Szerintem akkora wtf fejet vágtunk, hogy ihaj :D

A vacsi nagyon finom volt, csak nem olasz, ami elég gáz, ha figyelembe vesszük, hogy egy olasz étteremben voltunk :D

És most jöjjenek a képek :)

Oszt kislyányom, vannak ott szép tájak?

Kérdezte tőlem nagymamám, akivel szkájpoltam (!).

Azt kell mondjam, vannak. Még mielőtt belekezdenék a szabadkozásba, hogy milyen sokáig nem írtam/írtunk, inkább beszámolok azokról a helyekről, ahová elmentünk az elmúlt pár hétben :)

Először is, az egyetem kamogavai kampuszán segítettünk az ottaniaknak berendezni egy Magyarországról szóló kiállítást, és volt műsorunk is, tánccal meg énekléssel, amit nem kommentálnék (már ami engem illet, botfül kappanhang, de Noémi és Zsófi szépekügyesekaranyosak voltak, természetesen).

  A kamogavai tengerpart, az egyetem tetejéről nézve

 Vacsi 1

 Vacsi 2

 A vacsi közelről :D

 Zsófia királykisasszony és a táj

 Sztárooooook!!!!

 Tudtomon kívül, egyik napról a másikra diáknagykövet lettem, és szalagot vágok át. És sokat kell kosztümben mászkálnom és képekhez pózolnom. Éljen :D

Kamogava eszméletlenül szép volt, csak sajnos első nap a rossz idő, második nap pedig a sok tennivaló miatt nem tudtunk lemenni az óceánhoz... Rettenetesen elfáradtunk, személy szerint egy hét alatt se tudtam kipihenni ezt a hétvégét... de amikor már indokolatlanul sok órája mászkáltam fel-le tűsarkúban, akkor az tartotta bennem a lelket, hogy arra gondoltam, én vagyok dr. Addison Montgomery, aki ha kell, 10 centis sarokban műt... :D Nem éppen egy értelmes motiváció, de azért segített túlélni :)

Macuri!

Szombat este a tamai szentély lábánal macuri volt, és mi is elmentünk. Sírni tudtam volna örömömben :D Egy néni elmondta nekünk, hogy szerencsénk volt, mert ilyen nagy hacacárét csak kétévente egyszer látni! Le is fényképezkedtünk pár vállas (!) japán férfiúval ,de ezeket a képeket még nem kaptam meg Cintitől, szóval majd ha megérkeztek, felrakom őket :)

Tájfun

Kicsit késve ugyan, de íme néhány kép a tájfunról, ami miatt nagymamámat a szívszélhűdés kerülgette:

Az erkélyünkről egyszer

Az erkélyünkről kétszer

Ázó-fázó kókószeiek a kis egyenruhájukban

Nem volt olyan vészes, tényleg. A lakásból ugyan nem tudtunk kimenni, meg áram és víz sem volt egy ideig, de másnapra minden helyreállt, még az internet is. Legalább a suliból lógtunk egy napot :D

Tokiói hajsza

Kezdeném azzal, hogy hazaértünk, reggel negyed kilencre, úgy, hogy tegnap a 12:58-as vonattal mentünk el. Jelenleg a Zsófi és az én IQ-m összege nem haladja meg a 0,75-ot. (Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy Sogáig végigröhögtük az utat, és felváltva mondtuk, hogy "nem látod mi eeeeez? szipuuu eeeeeeeeeeee...!!!"

Gergő szülinapját mentünk ünnepelni, és belefért egy kis délutáni városnézés Akihabarában, minek következtében potom pénzért tettem szert egy pöpec kis fényképezőgépre (rózsaszín!!!), majd este 9 felé belevetettük magunkat az éjszakai életbe Shinjukuban. Tudtuk ám, hogy nem lesz rövid program, és reggeli vonattal fogunk hazamenni... kb fél hatkor szálltunk fel a metróra, ami elvitt a tokiói vasútállomásig, onnan pedig nem kevés kavarás után valahogy elvergődtünk a vonatunkig. Baromi jót buliztunk, megismerkedtünk pár új arccal, meg persze Gergő már ismerős volt a környéken, így sikerült megtalálnunk azokat a helyeket, ahol nem volt beugró, mégis hatalmasat partiztunk és életre szóló élménnyel gazdagodtunk :D

Emellett, egyetlen hülye táskám sem volt nálam, mégis megtalált egy perverz, aki Kaliforniából keveredett ide, és elkezdte molesztálni a hajamat! Mondtam neki, hogy ezt nagyon gyorsan hagyja abba, mert a hajam kényes téma, mire megpróbált meggyőzni, hogy ha ez nem tetszik, végül is simogathatja a hátam, vagy esetleg a seggem is... még jó, hogy adott választási lehetőséget :D Persze a gyerek tökrészeg volt, szóval, gondolom a könnyebb préda reményében, hamar odébbállt, és megkörnyékezett egy, az utca kövén fetrengő japán lányt... xD Olyan fél 4 felé megéheztünk, és az újdonsült ismerőseinkkel beültünk egy helyre, ahol undorító kajákat adtak undorítóan drágán, de azért Zsófi benyomott egy salátát, én meg egy joghurtos-fagyis-gyümölcsös izét, ami egy időre kielégítette az édesség iránti igényemet.

Amikor a metró felé vettük az irányt, Gergő egyszercsak felkiáltott, hogy: "Mekkora rózsaszín barkasz b.meg!!!" Ennek örömére persze le kellett vele fényképezkednünk...

A metrón pedig, Zsófival végignézhettük, hogy abban az országban, ahol az orrfújás elvileg tabu, egy pasas halálos lelki nyugalommal vájkál az orrában, kb, az agyáig. Ezen az ellentmondáson annyira kiakadtunk, hogy megszületett a következő megjegyzés: "Ez meg az orrát túrja, biztos még munkája sincs!"

Út közben próbáltuk belőni, hol is lehetünk pontosan, természetesen ez nem sikerült, de csináltam pár képet a vonatból :)

Bicikli

Ahogy azt a több órás orientációs előadáson is elmondták, Japánban jogosítvány kell a vezetéshez. Ami nekünk nincs. Meg amúgy is hanyagolnánk a balkezes közlekedést, és a mini rózsaszín járgányokat.

Marad a vonat (ami igencsak nagy kiadás lenne a szegény diáknak) és a bicikli.

Szerencsére Nóri hagyott itt nekünk egy biciklit, úgyhogy már csak Nikinek kellett beszerezni egyet. A finnek készségesen elmagyarázták, hol lehet használtan venni, és egy kis kerülővel meg is találtuk a műhelyt. (kis kerülő, hisz a tájékozódás nem erősségem)

A bácsi készségesen előhalászott egy egyenbringát, és szabadkozott, hogy a többit már eladta (a finneknek), de ha várunk, akkor szerez még nekünk. Pár nap, és meg is jöttek a drágaságaink (mert ugyebár Noéminek is kell egy csodajárgány), a szerelő felhívott, hogy mehetünk érte. Már csak Nóri biciklijét kellett levadásznunk, hogy meghódítsuk a világot két keréken. 

Igen ám, csakhogy évek óta nem ültem biciklin, és akkor sem volt ez a közlekedésnem  a szívem csücske. Enyhe halálfélelem kerülgetett az első utamon...meg a másodikon...meg sorolhatnám. Görcsösen kapaszkodtam a kormányba, mint a mentőmellénybe a fuldokló, és imádkoztam, hogy érjek el épségben a célhoz. Az autók a bizonytalan, cikk-cakkban közlekedő gaijinokat szerencsére km-re elkerülik.

Beletelt pár napba, mire Niki rájött, hogy a technikám rossz. (A görcsös quasimodo tartás nem a leghatékonyabb...) Banzai, élvezhetővé vált a tekerés, királynői popóm se sajog már annyira, és végre nincs gyomorgörcs, ha a reggeli utunkra gondolok.  Másnap a csöpörgő eső se szeghette a kedvem, ki a Jani, ha én nem! Letekerek, és az időmön is javítok...ez az érzés tartott három méterig, majd a hátsó kerekem leeresztett (nem tudom, hogy defekt, vagy a szelep a rossz). Rossz szájízzel hazatoltam kiskedvencemet, és elslattyogtam a vonathoz. Kiderült, hogy még én jártam jól, mert így megúszhattam a szakadó esőben történő hazatekerést.

De nem búsulok, mert még egy okkal több, hogy a szerelő bácsihoz visszamenjünk (Niki váltója se jó). Vele volt az első japán beszélgetésünk (főleg japán dalokról és animékről). Kicsit nehezen lehet érteni, de mindig kész kikérdezni a gaijinokat, hogy mit szeretnek kis hazájában. A feleségétől kaptunk promóciós zsepit és cukorkát, úgyhogy teljesen lekenyerezve hagytuk ott a műhelyt.

Az apja/apósa kész látvány, ahogy bütyköli a dolgokat hátul. A bácsika túl van a 90-en, de odaguggol, viszi a kis lámpácskáját, és matat egy motorban.

A japán biciklik között nincs sok eltérés. Azt észre vettem, hogy a házunkban élő kínaiak mind piros vázú bringán tekernek. A többi szürke, saját zárral ellátott, 160-as átlagmagasságra legyártott példány. (a magas gaijinnak két választása van:  1: jó az ülésmagasság, de a kormányt rugdossa a tekerés közben; 2 lent van az ülés, és a homlokáig emeli a térdé...t)

Zsófia királykisasszony

ラブミー学部

Hát, mégsem mentünk be Tokióba a mai napon, mert kissé elhúzódott az ismerkedés a finnekkel... :) Hoztak nekünk salmiakkit, aminek olyan íze van, mint a negrónak, csak jópár fokkal pocsékabb, mi meg itattuk őket jóféle házi pálesszel, és tanítottunk egymásnak koccintós kifejezéseket (csak arra emlékszem, hogy kippis, pedig volt még egy nagyon hosszú, majd rákérdezek még egyszer). Van a társaságban egy francia lány, aki összejött az egyik finn sráccal :) Ezek a média szakos fiúk, milyen kis huncutok... :D

Ma pedig szereztünk epres poharakat a 100 yenes boltból! Meg origami-papírt is vettem, nagyon szépségesek :) Annyi pénzt tudnék ott elkölteni, hogy jaaaaj... Mostmár mindenhová biciklivel közlekedünk, de a biciklizésről majd Zsófi beszámol :D