Tokiói hajsza

Kezdeném azzal, hogy hazaértünk, reggel negyed kilencre, úgy, hogy tegnap a 12:58-as vonattal mentünk el. Jelenleg a Zsófi és az én IQ-m összege nem haladja meg a 0,75-ot. (Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy Sogáig végigröhögtük az utat, és felváltva mondtuk, hogy "nem látod mi eeeeez? szipuuu eeeeeeeeeeee...!!!"

Gergő szülinapját mentünk ünnepelni, és belefért egy kis délutáni városnézés Akihabarában, minek következtében potom pénzért tettem szert egy pöpec kis fényképezőgépre (rózsaszín!!!), majd este 9 felé belevetettük magunkat az éjszakai életbe Shinjukuban. Tudtuk ám, hogy nem lesz rövid program, és reggeli vonattal fogunk hazamenni... kb fél hatkor szálltunk fel a metróra, ami elvitt a tokiói vasútállomásig, onnan pedig nem kevés kavarás után valahogy elvergődtünk a vonatunkig. Baromi jót buliztunk, megismerkedtünk pár új arccal, meg persze Gergő már ismerős volt a környéken, így sikerült megtalálnunk azokat a helyeket, ahol nem volt beugró, mégis hatalmasat partiztunk és életre szóló élménnyel gazdagodtunk :D

Emellett, egyetlen hülye táskám sem volt nálam, mégis megtalált egy perverz, aki Kaliforniából keveredett ide, és elkezdte molesztálni a hajamat! Mondtam neki, hogy ezt nagyon gyorsan hagyja abba, mert a hajam kényes téma, mire megpróbált meggyőzni, hogy ha ez nem tetszik, végül is simogathatja a hátam, vagy esetleg a seggem is... még jó, hogy adott választási lehetőséget :D Persze a gyerek tökrészeg volt, szóval, gondolom a könnyebb préda reményében, hamar odébbállt, és megkörnyékezett egy, az utca kövén fetrengő japán lányt... xD Olyan fél 4 felé megéheztünk, és az újdonsült ismerőseinkkel beültünk egy helyre, ahol undorító kajákat adtak undorítóan drágán, de azért Zsófi benyomott egy salátát, én meg egy joghurtos-fagyis-gyümölcsös izét, ami egy időre kielégítette az édesség iránti igényemet.

Amikor a metró felé vettük az irányt, Gergő egyszercsak felkiáltott, hogy: "Mekkora rózsaszín barkasz b.meg!!!" Ennek örömére persze le kellett vele fényképezkednünk...

A metrón pedig, Zsófival végignézhettük, hogy abban az országban, ahol az orrfújás elvileg tabu, egy pasas halálos lelki nyugalommal vájkál az orrában, kb, az agyáig. Ezen az ellentmondáson annyira kiakadtunk, hogy megszületett a következő megjegyzés: "Ez meg az orrát túrja, biztos még munkája sincs!"

Út közben próbáltuk belőni, hol is lehetünk pontosan, természetesen ez nem sikerült, de csináltam pár képet a vonatból :)

Bicikli

Ahogy azt a több órás orientációs előadáson is elmondták, Japánban jogosítvány kell a vezetéshez. Ami nekünk nincs. Meg amúgy is hanyagolnánk a balkezes közlekedést, és a mini rózsaszín járgányokat.

Marad a vonat (ami igencsak nagy kiadás lenne a szegény diáknak) és a bicikli.

Szerencsére Nóri hagyott itt nekünk egy biciklit, úgyhogy már csak Nikinek kellett beszerezni egyet. A finnek készségesen elmagyarázták, hol lehet használtan venni, és egy kis kerülővel meg is találtuk a műhelyt. (kis kerülő, hisz a tájékozódás nem erősségem)

A bácsi készségesen előhalászott egy egyenbringát, és szabadkozott, hogy a többit már eladta (a finneknek), de ha várunk, akkor szerez még nekünk. Pár nap, és meg is jöttek a drágaságaink (mert ugyebár Noéminek is kell egy csodajárgány), a szerelő felhívott, hogy mehetünk érte. Már csak Nóri biciklijét kellett levadásznunk, hogy meghódítsuk a világot két keréken. 

Igen ám, csakhogy évek óta nem ültem biciklin, és akkor sem volt ez a közlekedésnem  a szívem csücske. Enyhe halálfélelem kerülgetett az első utamon...meg a másodikon...meg sorolhatnám. Görcsösen kapaszkodtam a kormányba, mint a mentőmellénybe a fuldokló, és imádkoztam, hogy érjek el épségben a célhoz. Az autók a bizonytalan, cikk-cakkban közlekedő gaijinokat szerencsére km-re elkerülik.

Beletelt pár napba, mire Niki rájött, hogy a technikám rossz. (A görcsös quasimodo tartás nem a leghatékonyabb...) Banzai, élvezhetővé vált a tekerés, királynői popóm se sajog már annyira, és végre nincs gyomorgörcs, ha a reggeli utunkra gondolok.  Másnap a csöpörgő eső se szeghette a kedvem, ki a Jani, ha én nem! Letekerek, és az időmön is javítok...ez az érzés tartott három méterig, majd a hátsó kerekem leeresztett (nem tudom, hogy defekt, vagy a szelep a rossz). Rossz szájízzel hazatoltam kiskedvencemet, és elslattyogtam a vonathoz. Kiderült, hogy még én jártam jól, mert így megúszhattam a szakadó esőben történő hazatekerést.

De nem búsulok, mert még egy okkal több, hogy a szerelő bácsihoz visszamenjünk (Niki váltója se jó). Vele volt az első japán beszélgetésünk (főleg japán dalokról és animékről). Kicsit nehezen lehet érteni, de mindig kész kikérdezni a gaijinokat, hogy mit szeretnek kis hazájában. A feleségétől kaptunk promóciós zsepit és cukorkát, úgyhogy teljesen lekenyerezve hagytuk ott a műhelyt.

Az apja/apósa kész látvány, ahogy bütyköli a dolgokat hátul. A bácsika túl van a 90-en, de odaguggol, viszi a kis lámpácskáját, és matat egy motorban.

A japán biciklik között nincs sok eltérés. Azt észre vettem, hogy a házunkban élő kínaiak mind piros vázú bringán tekernek. A többi szürke, saját zárral ellátott, 160-as átlagmagasságra legyártott példány. (a magas gaijinnak két választása van:  1: jó az ülésmagasság, de a kormányt rugdossa a tekerés közben; 2 lent van az ülés, és a homlokáig emeli a térdé...t)

Zsófia királykisasszony

ラブミー学部

Hát, mégsem mentünk be Tokióba a mai napon, mert kissé elhúzódott az ismerkedés a finnekkel... :) Hoztak nekünk salmiakkit, aminek olyan íze van, mint a negrónak, csak jópár fokkal pocsékabb, mi meg itattuk őket jóféle házi pálesszel, és tanítottunk egymásnak koccintós kifejezéseket (csak arra emlékszem, hogy kippis, pedig volt még egy nagyon hosszú, majd rákérdezek még egyszer). Van a társaságban egy francia lány, aki összejött az egyik finn sráccal :) Ezek a média szakos fiúk, milyen kis huncutok... :D

Ma pedig szereztünk epres poharakat a 100 yenes boltból! Meg origami-papírt is vettem, nagyon szépségesek :) Annyi pénzt tudnék ott elkölteni, hogy jaaaaj... Mostmár mindenhová biciklivel közlekedünk, de a biciklizésről majd Zsófi beszámol :D

Kawaiiii~~~

Japánban minden kawaii. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy valami aranyos, hanem egy fogalom, egy mérce, és ez olyan bizarr dolgokhoz vezet, mint az eper alakú WC kefe. Nem viccelek, ilyenünk van. A telefonvásárlás után vettük, amikor beszabadultunk a 100 yenes boltba. Noémi, Zsófi, és én is teljes mértékben ráizgultunk, hogy fehér a mobilunk, és tele lehet ragasztani az ocsmányság határát súroló cukiságokkal, tehát a matricáknál minimum fél órát töltöttünk válogatással. Akár egy ilyen is születhetett volna belőle:

   

 Azért ennyire nem durvultunk be, csak szerettem volna érzékeltetni, hogy a lehetőségek kimeríthetetlen tárházával találtunk szemben magunkat. Az én telómon például nyuszik, sütik, táncoló hörcsögök, és eprek vannak :D (majd ha lesz fényképezőm, teszek fel képeket is).

Van blog, örüljetek népek! :D

Először is, minden nagyon jó. A lakásunk régi ugyan, de ha Pesten ilyen helyen lakhatnék, hát, a becses fenekemet csapkodnám a földhöz. Az egyetemtől messze van, de biciklivel remélhetőleg hamar be fogunk érni.

Az előző részek tartalmából:

Kedden megérkeztünk, és a reptérről egyenesen az egyetemre vittek, hogy indokolatlan mennyiségű papírt kitöltsünk (de legalább kaptunk ebédet!). A repülés jó volt, de nagyon, nagyon, nagyon hosszú... Szóval el lehet képzelni, mennyi agyi kapacitásunk volt a papírokhoz. Ráadásul szenvedéseink még közel sem értek véget, mert ezután a városházára vittek, ahol alien cardot kellett igényelnünk. Ez minden, Japánban tartózkodó külföldinek kötelező, mert csak ezzel azonosíthatja magát. plusz kaptunk egy lakcímigazoló papírost is, ami nélkül nem tudunk telefont venni. Ekkor már kb 30 órája ébren voltunk, mert persze a gépen senki nem tudott aludni (szemben azzal a japán fickóval, aki mellettem ült, és még a felszállást is átaludta). Mikor végre hazaértünk, már alig álltunk a lábunkon, de hatkor jelenésünk volt, az egyik tanárunk elhívott vacsorázni. A kajáldában akadtak problémáink, mert nem hoztak rizst. Értitek. Japánban. Nem hoztak rizst az étel mellé. Eszméletlen. 

Szerdán szabadok voltunk, de kihasználtuk az időt, és elmentünk telefont venni. Persze a boltban derült ki, hogy Nikike otthon hagyta a kis papírkát, ami nélkül nem adnak neki telefont... ki, ha nem én :D Szóval, kellett tennünk egy plusz kört, de útközben megálltunk biciklit keríteni, méghozzá a Hondánál. A fazon annyira, de annyira kedves volt, hogy rendesen rosszul érezte magát, amiért az összes használt biciklit eladta előző nap a finneknek :D de mára ez is megoldódott, kerített nekünk kettő darab Panasonic (!) bringát. A következő állomás a 100 yenes bolt volt, ahol eltöltöttünk laza másfél órát, de erről majd részletesen beszámolok később. Némi kajavásárlás után gyakorlatilag bezuhantunk az ágyba.

A csütörtök halál volt. Kb. 11 órát töltöttem el magas sarkú cipőben, és ebben benne foglaltatik egy állófogadás is (de az állófogadás=ingyen kaja :D). Még most is fáj a lábam, a vasútállomástól hazáig mezítláb jöttem :D Ráadásul nem volt elég, hogy végighallgattunk egy laza 2 órás évnyitót, délután, a fogadás és a nethasználatról szóló tájékoztató után írattak velünk egy másfél órás tesztet... Majd megőrültünk..

A mai nap sikeresnek mondható: lett biciklink, megismerkedtünk egy haláli aranyos kínai lánnyal, és csak egy másfél órás orientációt kellett végigülni. De nagyjából összeállt az órarendünk, jóóóó sok japánórával:) A mi csoportunk a JLPT kettes szintjére készül, szóval decemberben nyelvvizsga xD

Összefoglalva, minden jó, eddig nem lehet okunk panaszra :)