Ahogy azt a több órás orientációs előadáson is elmondták, Japánban jogosítvány kell a vezetéshez. Ami nekünk nincs. Meg amúgy is hanyagolnánk a balkezes közlekedést, és a mini rózsaszín járgányokat.
Marad a vonat (ami igencsak nagy kiadás lenne a szegény diáknak) és a bicikli.
Szerencsére Nóri hagyott itt nekünk egy biciklit, úgyhogy már csak Nikinek kellett beszerezni egyet. A finnek készségesen elmagyarázták, hol lehet használtan venni, és egy kis kerülővel meg is találtuk a műhelyt. (kis kerülő, hisz a tájékozódás nem erősségem)
A bácsi készségesen előhalászott egy egyenbringát, és szabadkozott, hogy a többit már eladta (a finneknek), de ha várunk, akkor szerez még nekünk. Pár nap, és meg is jöttek a drágaságaink (mert ugyebár Noéminek is kell egy csodajárgány), a szerelő felhívott, hogy mehetünk érte. Már csak Nóri biciklijét kellett levadásznunk, hogy meghódítsuk a világot két keréken.
Igen ám, csakhogy évek óta nem ültem biciklin, és akkor sem volt ez a közlekedésnem a szívem csücske. Enyhe halálfélelem kerülgetett az első utamon...meg a másodikon...meg sorolhatnám. Görcsösen kapaszkodtam a kormányba, mint a mentőmellénybe a fuldokló, és imádkoztam, hogy érjek el épségben a célhoz. Az autók a bizonytalan, cikk-cakkban közlekedő gaijinokat szerencsére km-re elkerülik.
Beletelt pár napba, mire Niki rájött, hogy a technikám rossz. (A görcsös quasimodo tartás nem a leghatékonyabb...) Banzai, élvezhetővé vált a tekerés, királynői popóm se sajog már annyira, és végre nincs gyomorgörcs, ha a reggeli utunkra gondolok. Másnap a csöpörgő eső se szeghette a kedvem, ki a Jani, ha én nem! Letekerek, és az időmön is javítok...ez az érzés tartott három méterig, majd a hátsó kerekem leeresztett (nem tudom, hogy defekt, vagy a szelep a rossz). Rossz szájízzel hazatoltam kiskedvencemet, és elslattyogtam a vonathoz. Kiderült, hogy még én jártam jól, mert így megúszhattam a szakadó esőben történő hazatekerést.
De nem búsulok, mert még egy okkal több, hogy a szerelő bácsihoz visszamenjünk (Niki váltója se jó). Vele volt az első japán beszélgetésünk (főleg japán dalokról és animékről). Kicsit nehezen lehet érteni, de mindig kész kikérdezni a gaijinokat, hogy mit szeretnek kis hazájában. A feleségétől kaptunk promóciós zsepit és cukorkát, úgyhogy teljesen lekenyerezve hagytuk ott a műhelyt.
Az apja/apósa kész látvány, ahogy bütyköli a dolgokat hátul. A bácsika túl van a 90-en, de odaguggol, viszi a kis lámpácskáját, és matat egy motorban.
A japán biciklik között nincs sok eltérés. Azt észre vettem, hogy a házunkban élő kínaiak mind piros vázú bringán tekernek. A többi szürke, saját zárral ellátott, 160-as átlagmagasságra legyártott példány. (a magas gaijinnak két választása van: 1: jó az ülésmagasság, de a kormányt rugdossa a tekerés közben; 2 lent van az ülés, és a homlokáig emeli a térdé...t)
Zsófia királykisasszony